Sipos Zoltán vagyok az úrnak 1986-os esztendejében jöttem erre a világra, szeptember 30. napján, szüleim legnagyobb boldogságára.
Gyerekkoromban vonzódtam a lovakhoz, csak volt egy szépséghibája az egész történetnek: allergiás voltam rájuk, pontosabban a lóporra. A lovak bőrén képződő porszerű, hajkorpához hasonlítható anyagra úgy reagáltam hogy ha elment előttem egy ló, vagy felkérezkedtem egy szekérre, órákon át folyt az orrom és a könnyem, nem kaptam levegőt. Ez a felettébb kellemetlen tényező igencsak meggátolt abban, hogy huzamosabb ideig tartózkodjam ennek az állatnak a társaságában. Nem is tanultam meg lovagolni majd csak huszon akárhány évesen.
Elég az hozzá, hogy lótlanul teltek – múltak az évek mígnem egy komolyabb lelki és anyagi válság kellős közepén ismét felszínre tört bennem a régecske eltemetett vágyakozás: egyik videómegosztó oldalon egy zöld réten vágtázó szürke paripa képében. Éreztem, hogy a számítógép előtti ülve rohanás helyett ki kéne próbálni azt, hogy milyen lehet egy ló hátán száguldani a naplementében. Egyik barátom pont akkor vásárolt két lovat Kolozsváron. Elmentem hozzá, megnézegettük a lovakat, felültem rájuk, estem is nagyokat róluk. Remekül éreztem magam. Egyre inkább megfertőződtem a lovas életérzéssel. Aztán 2013-ban fogtam a sátorfámat és elmentem Magyarországra egy bérlovardába dolgozni, ahol körülbelül 50 lóból 25-tel foglalkoztam napi szinten. Etettem-itattam, pucoltam őket. Közben tanultam lovagolni. A napi rutin mellett lassanként megértettem, hogy valójában mit jelent lóval foglalkozni, lóra ülni és felelősséget vállalni ezekért a gyönyörű állatokért, meg persze saját magamért is. Aki lóval foglalkozik az első-, másod- és harmadsorban a lováért vállal felelősséget aztán következik ő maga. Ez benne van a huszár hagyományba is, és szerintem ez a követendő értékrend. Ha felülünk erre az állatra istenkirályokká válunk, csak nem szabad soha megfeledkezni társainkról akik hátukon hordozva tesznek bennünket azzá!
Különböző tevékenységek folytán belekóstoltam a díjlovaglásba kicsit, a díjugratás alapjaiba, de ezt soha nem műveltem komolyabban. Ami engem igazából megfogott az a földi munka, ami azt jelenti, hogy nem feltétlenül az a célunk, hogy nyeregbe pattanjunk, hanem az, hogy egy olyan kapcsolatot kialakítani ezzel az állattal, hogy akár ránézésre vagy hozzászólásra csinálja azt, amit én elvárok tőle. S szép lassan már egymás gondolatát is kitaláljuk.
A lovakról általánosságban azt kell tudni, hogy körülbelül 60 millió éve élnek a földön. Legfrissebb tudomásunk szerint a ló durván 7-8 ezer éve került kapcsolatba az emberrel. Időszámításunk előtt a 6000-es évek környékéről származik a Jamnaja kultúra területéről az első olyan. régészeti lelet, ami azt bizonyítja, hogy a ló és ha az ember már együtt dolgoztak. Ha jól emlékszem akkor az egy csontzabla, ami esetleg a lónak a szájában járhatott. Durván 8 ezer éve élünk együtt. Ennek ellenére, míg egy kutya, egy tehén, egy disznó vagy bivaly utóda kvázi szelíd háziállatként jön a világra meg lehet , addig minden csikó vadon születik. Tehát a menekülő ösztönét ez az állat markánsan örökíti. És komoly próbatétel elé állítja az embert a kézhez idomítás során.
Természetes körülmények közt ménesben és hierarhiában élő állatok. A közhiedelemmel ellentétben náluk matriarchátus van, ami azt jelenti, hogy a legidősebb, még nemzőképes kanca a főnök.
Általában 20-30 lóhoz egy mén van rendelve, ennek nincs más dolga, mint felügyelje a ménesnek a biztonságát, elverje a másik mént, hogyha netalántán a saját háreméből akar kiszakítani kancákat.
A vezérkanca felelőssége meghatározni, hogy kinek mi a kirendelt helye ebben a közösségben, ők vigyáznak a csikóokra és gyakorlatilag ők azok akik, de facto felügyelik az egész ménesnek az életét.
Az emberek általában a saját vezetőiket nem természetes kiválasztódás során helyezik pozícióba. A lóvaknál ez egyáltalán nem így működik, ők keményen megverekednek a pozícióért, a legalkalmasabb, legrátermettebb egyed vezet, amíg ki nem derül egy másik egyedről, hogy alkalmasabb a feladatra. Talán tanulhatnánk tőlük valamicskét társadalomszervezés terén is.
Itt az a Tékarám lovasudvarban jelen pillanatban két hucul lovat foglalkoztatunk, illetve két hucul foglalkoztat engem meg az ide járó lovasokat.
A hucul ló
A hucul egy kis méretű ló, a Kárpátok pónijaként is szokták emlegetni. Míg a modern lovassportokban általában az 161-165, 170-180 centiméter marmagasságú lovakat preferálnak, első sorban a díjlovaglás vagy gyorsan galoppversenyeken, addig a hucul ló 135, 140 maximum 145 cm marmagasságú állat. Ez utóbbi már hatalmas méretűnek számít. Ez azt is jelenti, hogy egy a lovas, ha naponta négyszer – ötször fel- vagy le kell szálljon róla akkor nem fog nagyon belefáradni, gyakorlatilag egy röpke kis ugrással nyeregben van és illa berek, nádak, erek. Ezzel a lóval igazából nem lehet nagyot ugratni, nem vágtázik gyorsan. Viszont hatalmas távolságokat képes leküzdeni a legzordabb terepeken is. Igazi terepjáró. Igénytelen állat, mint minden hegyvidéki lófajta. Jól izmolt testű és kimondhatatlanul igénytelen: keveset eszik, kevés vízre van szüksége. Leginkább talán ez a fajta hasonlít az 1900-as évek végén kihalt őslóhoz, a tartpánhoz.
Kicsike, bozontos, szőrös, mokány, viszont remekül lehet képezni, jól lehet vele dolgozni és nagyon gyorsan megérti a tőle elvártakat. Nem kell hónapokat bíbelődni azzal, hogy megálljon vagy elinduljon, hogy biztonságosan vigye a lovasát az A pontból B-be. Ez igazából nem minden kultúrló fajtának a tulajdonsága. Vannak olyan lófajták, ami az 1800-as évek közepén különböző, magukat kultúrnépeknek nevező nemzetek kezdtek kitenyészteni, mind például a német. Viszont a nem lónak legmegfelelőbb tartási és tenyésztési viszonyok között a mai nyugat európai lovak többsége egyre kevésbé képes megőrízni lószerűségét.
Minden komoly lovas múlttal rendelkező nép, amely reggeltől estig, a nap minden szakaszában használta vagy használja a hátasokat, a kisméretű állatokat részesíti előnyben. A mai napig Mongóliában ilyen pici lovakat használnak, a jakutok szintén. Manapság argentin, texasi, montanai vagy bármelyik észak amerikai mezőgazdasági államban a cowboyok, a marhapásztorok kis termetű lovakon ülve vigyázzák állataikat. Az oka nagyon egyszerű és pragmatikus: nem nézegetik, hanem használják ezeket az állatokat.
A Tékarám lovasudvar
A legutóbbi időkig amellett, hogy munkaeszköz volt, a ló az ember társának is számított jóban, rosszban. És úgy is tartották számon. Nálunk magyaroknál családtag számba ment a hátas, kocsis, igás ló egyaránt.
A Tékarám Lovasudvar amellett, hogy egy lovas szolgáltatás, műhelyként is funkcionál, sőt elsődlegesnek tartom a műhelyként való működését. Azt próbáljuk körüljárni, hogy a mindennapjainkban hol találhatunk szerepet a lovak számára? Egyáltalán van-e létjogosultsága ma ennek a foglalkozásnak és ha igen, milyen formában. Magyarán, hogy mire is jó ma a ló.
Az elsődleges cél nem az, hogy most én 45 percet sétáltassam a gyereket a karámban vagy kinn a legelőn a ló hátán, hanem az, hogy ez a gyerek önállóan tudja megfogni a lovat, tudja letakarítani, tudjon vele kommunikálni, hogy mikor odakerülünk, hogy az a gyerek felpattanjon a hátára akkor tudjon vele mit kezdeni, legyen meg egy saját eszköztára arra, hogy azt a lovat biztonságosan tudja irányítani. Az az általános tapasztalat, hogy alig egy óra után, akár gyerek, akár felnőttről van szó, a fejét körbevigyorogva sétál ki az udvarról. És nem azért mert jópofa történeteket mesélek neki, hanem mert olyasmit kapnak Szedertől és Szamostól, amit csak itt találnak meg.
A TéKarám lovasudvart 2019 őszén avatták fel Kérőben (Szamosújvár egyik beosztott faluja. A lovasudvar beruházást a Téka Alapítvány saját költségvetéséből fedezte, a lovagláshoz szükséges felszerelés egy részét a BGA 2019 A külhoni magyar gyerekek éve program keretében támogatta.
Őseink és a ló kapcsolata:
Az időben előttünk élő emberek, elődeink a lehető legszorosabb szimbiózisban éltek állataikkal és környezetükkel. Sátorban születtek, lovon haltak meg, hátrafelé nyilazva kényszerítették térdre az ellenfelet és hátasaik segítségével teremtettek maguknak és mintegy nekünk is élhető teret, hazát. Elgondolkodtató kérdés az, hogy mit kellet ezek az emberek tudjanak ahhoz, hogy hátrafele nyilazzanak a lóhátról. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy én ülök a lovon és mind a két kezem szabad. A két lábam, a bokám az egyé válik a lóval. Leköveti a lónak a mozgását míg a felsőtestem az az eggyé válik az íjjal meg a célponttal. Ez bizony hatalmas önuralom, kiváló testkoordináció, ritmusérzék és nem kis jó fizikai erőnlétet jelent.
A testkoordináció, a mozgáskoordináció is benne van a táncainkban, benne van a zenénkben, benne van szinte napi mozdulatainkban. Elődeink beleszülettek ebbe a kultúrába, ott a hároméves gyerek már lovagolt, a tízéves gyerek már részt vett az első csatában. Ma leginkább a különböző lovassportok vagy az úgynevezett hagyományőrzés keretében szerezhetjük meg a lovagláshoz szükséges testi, lelki és szellemi alapokat.
A hortobágyi pásztorok meglátása szerint nem a hagyományt kell őrizni, hanem a jószágot, a hagyományt pedig naponta meg kell élni abból merítve erőt. Aki lóval foglalkozik az megtapasztalja a szabadságot, akkor is mikor azt mondják, hogy bent kell ülni. Mész mert a lónak szüksége van rád és neked is szükséged van a lóra. Úgy vagyunk mi egy jó páran, akik ezt életmódszerűen űzzük, hogy ló nélkül lehet élni csak nem érdemes. A legfontosabb az, hogy el kell hagyni a komfortzónánkat. A szabadság ott kezdődik ahol a komfortzóna véget ér.
Az interjú szerepel az Iskolai Történelmi Magazin legutolsó számában. Olvassák/olvassátok a magazint is, a linkre kattintva:
Iskolai Történelmi Magazin 